Tavalyi gondolatokkal ünnepelünk 2020. március 15-én.
Nemzeti ünnepet ülni sokféleképpen szokás. Vagy divat. Kötelesség. Vagy valami hasonló.
Nem szerencsés, ha az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy nem tud őszintén ünnepelni. Hogy hiába lobogózza fel a szívét, estére kelve viharvert mégis. Mert a díszbeszédbe esetlen mondatok keverednek. Tartalmán, ékes magyarságán éktelenkedik valami. Vagy a mélyen tisztelt szónok hangzatos szavait hiteltelenítik mindennapi tettei. S a mondatfűzés is – bármennyire sikeres -, ha végtelenné kezd válni, akkor a becsülendő összegyűltekkel szemben kezdi felütni fejét az illetlenség.Amikora konferáló keményre fagyott, pattogó hangja is sérti a fület, na, akkor örülhet az egykori ünnepre vágyó, hogy otthon maradt és senki ünnepre öltözött kedvét nem szegte méltatlankodásával.
De, ha az egykori ünnepre vágyó úgy térhaza Pusztinából, hogy végre igazi ünnepre talált, ott hol nem is remélte, akkor bizony ismét visszatér a remény, hogy van, ahogyan ünnepelni.
Rokonlátogatás, ez illett a legjobban erre a találkozásra.
Nem volt egyetlen díszbeszéd sem. Szent Istvánt köszöntő ének viszont igen, és Boldogasszony Anyánk… Merthogy Szent István király szoborból kettő is van a faluban. És emléktábla, 1764-re emlékeztető. Nos, oda viszünk koszorút. Egyiket a Diószénből érkezett rokonok koszorúzzák, másikat a csíkszeredaiak. A házigazda előre gondoskodott a koszorúkról, a helyi gyerekekkel közösen készítették, az ünnepre hangolódva.
Senki nem firtatja a történelmi precizitást az ünnepi alkalom és az emlékhelyek összefüggéseire fókuszálva. Itt a lényeg a nemzeti kapaszkodóban van. S annak erejében, ahogy egy közösség asszonyai a szöveg és dallam mentén egyetértve, azzal a csodálatos archaikus hangzással egyet-egyet énekelnek. Amiért az tud igazán lelkesedni, aki szívét, fülét kitárja, hogy értse, érthesse.
A Magyar Házban pedig, egy tánc a vendégektől, egy köszöntésre válogatott csokor pedig, a helyi gyermekektől és egy közös éneklés. Persze, hogy Kossuth nóta. Előre kinyomtatva, hogy aki nem ismerné, az se maradjon ki a közös éneklés öröméből. A kitartó, fáradhatatlan szervező, Nyisztor Ilona érdeme itt is, ott is, mindenhol jelen van. S az a szívemig hatolt fél mondata, tömören abban a bíztatás, s az öröm, hogy magyarul írni, olvasni tanulnak ezek az asszonyok itt délutánonként…. már ők is el tudják olvasni az ének szövegét…
Na, most akkor ki is magyarabb? Felmérjük valaha értékét a cselekvő erőnek, s értékét annak, akinek fontos az ügy, annak, aki kitartó, szóban és tettben egyaránt? Kéznyújtásnyira vagyunk egymástól! Könnyű azonban mindörökké kéznyújtásnyira maradni…
Beragyog a szeles Nap az ablakon. Csíkok, színek keverednek, de mindegyik a saját rendje szerint fut a végtelenbe. A kendők, rokolyák, s katrincák világáról most szót sem ejtek, pedig megérne egy egész ünnepi díszértekezést.
Mesét mond egy leányocska, olyan élénkséggel, s szófordulatokkal, hogy minden létező szemsarokba nevető ráncok táncolnak. Nem is mese.Asszony, s ember életéből szösszenet, élet ez a javából.
Nevető szemek, egymást bíztató és figyelő. Óvatosan firtatva vajon kinek, milyen sors jutott, mivelhogy sosem látott rokonok találkoztak.
A jó rokonlátogatás olyan, hogy a vendég időben érkezik, hogy egyik is másik is szóhoz jut, a házigazda asztalhoz ültet, s a közös étkezés alatt kicsi szó innen is, onnan is esik. A jó vendég időben távozik.
Azt hiszem rátaláltam valamire Pusztinában. Arra, miként lehet fenntartások, elvárások nélkül ünnepelni. Meg kell látogatni a nemzettestvéreinket, találkozni kell a rokonainkkal.
Köszönjük Bathó Éva ötletét, Nyisztor Ilona szervezését és vendégfogadását, a csíkszeredai Zugtánc csoport vállalását és viszonyulását, a Csoóri Sándor Alap támogatását.
Adjon az Isten jó egészséget maguknak!
Adjon az Isten maguknak es!
Lehet ennél találóbban nemzeti ünnepet ülni?
2019
György Katalin